„Gyere el a táborba, nem fogod megbánni…”  - mondogatta hónapokkal korábban Zsolnai Ákos, a tábor egyelőre egyetlen bolyais öregdiákja, visszatérő lelke. Alkotótársával, Kecsenovity Egonnal „reggeli kávé hangulatban” érkeznek meg a kollégium számítógépes központjába. Hamarosan ők is munkához látnak, folytatják a Kicsi Klájd és a Nagyvilág( https://www.youtube.com/watch?v=EPqOjiEpV0g ) című animációs filmjük második részének forgatását. A főszereplő gyurmababa, Kicsi Klájd már ”nagyon nyúzott, hiszen lassan eléri a 90 animációt, ami ennyi jelenetet jelent.” Egon még annyit árul el a hamarosan elkészülő film történetéről, hogy feltűnik egy másik (lány) baba, de azt, hogy összejönnek-e, még nem lehet tudni.”

 

A többiek, a főleg fiúkból álló csapat tagjai szerteszét találhatók, ki terepen, ki a termekben filmet néz, ki kamerával improvizál, animációs rajzfilmet rajzol, nyersanyagot bogarász, számítógépen vág.  Horváth Mihály és Póth Imrével a filmműhely két alapító atyjával róluk beszélgetek. 

„A tábort leginkább arra használjuk, hogy forgassunk, év közben van idő az elméletre, az anyagok megmunkálására, a montázsra” – mondja Horváth Mihály, Póth Imre pedig a filmes szakkör hiánypótló jellegét emeli ki: „ A középiskolában mi mindent tanulnak a gyerekek? Irodalmat, verset, esszé, zenét… De amikor befejezik a középiskolát, nem olvasnak verset, nem mennek az operába, hanem minden este beülnek a moziba, vagy ma már a tévé elé, kiszolgáltatva saját tudatlanságuknak, mert nem tanította meg őket senki filmet nézni.” Póth úgy látja, társadalmunk túlságosan irodalomközpontú, a tévés tevékenységeket egyáltalán nem dokumentálják, Vajdaságban gyakorlatilag nincs televíziós kritika.

Horváth Mihály szerint a bolyais, matematikai orientáltságú „komputergyerekek” nagyon gyorsan, pár hét alatt elsajátítják a filmezés műszaki részét, viszont gondot jelent egy poén, egy filmes ötlet megfogalmazása, hiszen „a kreativitás nem szárnyal, ha korlátok közé van szorítva”. Ezért munkálkodnak azon, hogy a filmesek és az iskola új, képzőművészeti tagozatának képzelőerőben bővelkedő tanulói összekovácsolódjanak. Hévizi Heléna már „beadta a derekát,” fél éve csatlakozott a filmműhelyhez, és a legutóbbi (három éve működő) téli táborban is részt vett. Tetszik neki a társaság, a bulik, és örül, hogy az animáció-készítést is sikerült egy kicsit jobban elsajátítania. A széles rajzasztalon ügyes kézmozdulatokkal rajzolja át a legfelső áttetsző lapon a figura muris arcát, akinek most be van csukva a szeme: a pilóta pislantott egyet.

Időközben megérkezett Recskó Géza bácsi, Zenta legidősebb mozigépésze, hogy a róla készülő film beilleszkedjen a régi, kihalófélben lévő szakmákról készült dokumentumfilmek sorába. A fiatalok forgattak már kosárfonóról, borbélyról, szűcsről, juhászról, műgyűjtőről, asztalosról.  Víg Dani, akit általában a számítógép körül látni, most épp a kovácsmesterekkel készült tavalyi nyersanyagot gyúrja. Mint mindenki, ő is visszatérő résztvevője a tábornak, és határozottan állítja, hogy megéri. Korábban belekóstolt az operatőrködésbe is, de jobban érzi magát az asztal mögött, mert ott könnyebb javítani, mint kint a terepen, kamerával.  „Dolgozni kell vele, ahhoz meg itt kell ülni, de megéri, mert aztán a kész munka nagyon szép látvány”- mondja.

 

Az idős mozigépésszel Kiss Juli idézteti fel a régmúlt eseményeit. Hol a fények rosszak, hol felzúg egy kocsi a háttérben - Géza bácsi mégis elképesztő türelemmel válaszol századszor is ugyanarra kérdésre. Elmeséli kedves anekdotáit arról, hogy az édesapjától tanulta a szakmát, akit sokszor gyerekfejjel helyettesített, és hogy a diákoknak nem volt ajánlatos moziba járni, mert könnyen kicsaphatták érte őket a gimnáziumból. A forgatócsoportnak nem sikerül a zentai mozigép közelébe férkőzni, ezért az udvaron készül a riport, de Csókán szerencsére bebocsátást nyertünk. A gigantikus szerkezet láttán úgy érzem magam, mintha Chaplin Modern időkjébe csöppentünk volna. A bácsi remegő kézzel, de negyven év elteltével is befűzi a filmet a gépbe, peregnek a kockák.

A társaság másik része Horváth Mihállyal Stantić Lajčo bunyevác suszternél épp a cipősarok-készítés rejtelmeibe kap betekintést. A making-of úgy tűnik, idén a szegedi Tokodi Viktor reszortja. Tavaly színészként vette részt a táborban, de megtetszett neki, hogy másnak a kezében kamera van, ezért idén már operatőri ambíciókkal tért vissza. Eképpen vall érzéseiről: „szuper, leírhatatlan, olyanokat tanultam meg, hogy mi az a fehér egyensúly, mi az, hogy fényviszonyok… Kezemben van a kamera, este meg visszanézzük…”

Ez egyébként a program része, a nyersanyagot minden este, mindenki megnézi. „Ezek mind építő bírálatok, amiket, ha nem kapunk, vagy kishitűek leszünk, vagy ellenkezőleg, azt hisszük, hogy zseniális filmeket készítünk…” – meséli Horváth Mihály.

Tény, hogy a bolyaisok az amatőrfilmes világban már bizonyítottak, a táborban most azt  is megmutatták, hogy éles helyzetben is „legények a gáton”. ”. Két elszánt fiú egy szokatlan hajnalon térdig gázolt a zentai utcáikat elöntő viharutáni tengerben, hogy első kézből dokumentálhassa a pusztítást. Este a filmtábor büszke csapata együtt nézte az újvidéki híradóban Anitics Tamás és Lejkauf István felvételeit

 „Kívülről úgy tűnik, hogy nagyon lazák vagyunk, de azon belül, fegyelem van, mert a gyerekek a lazasággal nem élnek vissza.” – dicséri őket Horváth Mihály az elején, és a hangnem a végére sem változik meg. A hagyományos ürüpaprikást hosszú asztalnál esszük, hogy mindenki elférjen, de ezzel nem ér véget az este. Bölcs érvelés, vidám hangok, borpára száll a nyári éjszakában.

 

A tábornak hivatalosan vége, a társaság egy része mégis úgy érezi, maradt még tennivalója, ezért ők lázas alvó-alkalmatosság vadászatra indulnak a kollégium labirintusában. Az utolsó képem róluk, amint nagy matracokkal keskeny folyosókon lavíroznak.

 

Irta: Csillik Blanka